Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Evan Jones - Devizában nyilvántartott kölcsönökkel kapcsolatos tapasztalatok Ausztráliában

2019.02.19

ausztral---kep--01.png

 

 

Absztrakt

 

Az 1980-as években az ausztrál bankok agresszív marketing-technikákkal igyekeztek tömegesen kihelyezni kisvállalkozó és mezőgazdasági termelő ügyfeleik körében a külföldi devizákban (CHF, USD, JPY) nyilvántartott (denomiált) kölcsönöket.

A bankok ezeket a kölcsönöket a mindenkori átlagos kölcsönkamat-szintnél jelentősen alacsonyabb kamatok ígéretével tették vonzóvá a kölcsönfelvevők számára – s egyúttal igyekeztek elérni annak a szabályrendszernek ill. azon szabályozási elemeknek a lazítását, deregulációját[1], amelyeket addig a fogyasztók védelmében erősen szabályoztak központilag, hogy megakadályozzák a felelőtlen banki kölcsönkihelyezést és lakossági kölcsönfelvételt. A bankok szorgalmazták továbbá az un. „szabadon lebegő árfolyamrendszerre”[2] való áttérést, aminek kezelésében a beosztott banki személyzetnek nem volt addig tapasztalata, mivel korábban egy meghatározott valutakosárhoz volt kötve az ausztrál dollár árfolyama.

Az ausztrál dollár (AUD) aztán 1985-ben „váratlanul” bezuhant, ami az adósság nemzeti valutában nyilvántartott teljes összegének a meglódulásához vezetett. Ez a növekedés a svájci frank (CHF) „alapú” kölcsönök esetében például több mint kétszeres volt. A bankok elutasítottak bármiféle kötelezettség- ill. felelősségvállalást a kialakult helyzettel összefüggésben az adósokkal szemben, emiatt az elkövetkező 15 év során számos perre került sor. Voltak kölcsönfelvevők, akik megnyerték a perüket, egyesek peren kívüli egyezséget kötöttek - de az adósok túlnyomó többsége elvesztette vállalkozását, farmját és/vagy otthonát.

Annak ellenére, hogy a kölcsönfelvevők eleinte komoly figyelmet kaptak a média részéről, a dereguláció mellett elkötelezett kormány nem nyújtott támogatást az áldozatokká vált kölcsönfelvevőknek. Mivel a bankszektor óriási veszteségeket szenvedett volna el az inkompetens, nem körültekintő (nem prudens) és/vagy korrupt, „renegát” banki vezetők és alkalmazottak rossz kölcsönkihelyezései miatt, a kormány prioritásnak tekintette a bankok bármi áron való támogatását - akár az áldozatok rovására is. A  devizában nyilvántartott („deviza alapú”-nak mondott) kölcsönökkel kapcsolatban kirobbanó botrányban az ilyen típusú kölcsönönök kihelyezésében közreműködő állami tulajdonú bankok – elsősorban a Commonwealth Bank of Australia (CBA) - megmentése fokozott prioritást élvezett.

A bírósági tárgyalásokon a jogi csatározások döntő elemét annak megállapítása jelentette, hogy ténylegesen mekkora befolyást gyakoroltak a kölcsönfelvevőkre a banki ügyintézők, banktisztviselők a  ”deviza alapú kölcsön”-szerződések megkötése során. Ez azonban attól függött, hogy a bírák a banktisztviselők állításainak, vagy a kölcsönfelvevők szavának  adtak-e nagyobb hitelt. A megszületett bírósági ítéletek azután rávilágítottak a bíróságoknak a kölcsönöket kihelyező  bankok irányában meglévő mély jogi és bírósági elfogultságára. A mindmáig tapasztalható súlyos bírói részrehajlásnak az egyik legfőbb oka  az ausztrál igazságszolgáltatásnak az angolszász jogrendszerből való eredete és az angolszász jogrendszertől való, mindmáig erőteljes függősége. Ez a bizonyos, szokásjogon és esetjogon (precedenseken) alapuló angolszász jogrendszer máig hangsúlyozza a "szerződés szentségét" és feltételezi az összes fél részéről, hogy döntéseiket alapos előzetes megfontolást követően, önérdekeik által vezéreltetve, ésszerűen (racionálisan) hozzák meg.

Sajnálatos módon nem vonhatók le pozitív tanulságok az ausztrál tapasztalatokból a jelenleg más országokban devizában nyilvántartott kölcsönök miatt eladósott „devizahitel”-áldozatok számára.

 

Az 1980-as évek: a devizában nyilvántartott kölcsönök kora

1981-ben egy, az ausztrál pénzügyi rendszerről készített hatalmas jelentés ( az un. „Campbell-jelentés”) a következő vezérmotívumot tartalmazta: „A bizottság kiindulópontként azon a véleményen van, hogy a gazdasági tevékenység megszervezése a leghatékonyabb módon egy piaci versenyre épülő rendszeren keresztül történhet, amelyre a szabályozás és az állami beavatkozás minimális hatással van.” [3]

Ez a - bankvilág érdekei és ideológiája által vezérelt - álláspont  figyelmen kívül hagyta mind Ausztrália viharos pénzügyi előtörténetét, mind az 1945-öt követően kialakított jelentős, részletes pénzügyi szabályozási rendszer létrehozásának a lényegi okait.

A fent idézett un. „Campbell-jelentés” átfogó deregulációra és privatizációra vonatkozó ajánlásait az egymást követő kormányok kétpárti alapon, fokozatosan fogadták el. Az ausztrál dollár (AUD) teljes deregulációjára 1983 decemberében került sor.

Az 1980-as évek elején az ausztrál és az új-zélandi bankok agresszív marketing tevékenységet folytattak a kiválasztott devizákban – elsősorban svájci frankban (CHF), amerikai dollárban (USD), és japán jenben (JPY) – nyilvántartott (denominált) kölcsönök kisvállalkozóknak, mezőgazdasági termelőknek és kis ingatlanfejlesztőknek történő értékesítése céljából.

Egyidejűleg voltak jelen az infláció megfékezésére bevezetett korábbi szabályozó rendszer maradványai; a mennyiségi ausztrál dollár (AUD) kölcsön-korlátok és magas kamatlábak, valamint a kormányzat és a bankfelügyeleti hatóságok részéről a bankok által követett kölcsönzési gyakorlattal szembeni laissez-faire attitűd (értékelő beállítódás). A kölcsönfelvevők számára a formálisan jelentősen alacsonyabb kamatlábakkal tették kívánatossá a devizában nyilvántartott kölcsönök felvételét; megközelítőleg 6,5%-os kamattal kínálták a deviza alapú kölcsönöket szemben a 13%-os, vagy még magasabb ausztrál dollár- (AUD-)kamatokkal.

A devizában nyilvántartott kölcsönök finanszírozásának eszközei továbbra is rejtélyesek. A károsultak egy része arra hívja fel a figyelmet, hogy a megállapodás és a teljes ”deviza alapú kölcsön”-konstrukció finanszírozásának tényleges jellege miatt a bankok a kölcsönfelvevőknek kínált és beárazott valutákkal és kockázati pozíciókkal ellentétesen jártak el, és az összes (bankok által jóelőre ismert) kockázatot a kölcsönfelvevőkre hárították. Ha valóban ez történt, akkor a bankoknak a kölcsönt felvevő ügyfelektől  származó összes nyeresége csalásból származott és törvénytelennek minősül, beleértve a fizetésképtelenné vált adósoktól megszerzett pénzeszközöket, valamint ingó- és ingatlan tulajdont is.

Névlegesen a legtöbb devizában nyilvántartott kölcsönt Szingapúron keresztül közvetítették. Szingapúrt egyfajta frontországként, bázisként használták. A devizában nyilvántartott kölcsönnel kapcsolatos nyereségeket Szingapúron folyatták keresztül az átutalási jutalék fejében, kihasználva, hogy Szingapúrban alacsonyabb a társasági adókulcs.

Lehetséges, hogy a  „deviza alapú”-nak mondott, devizában nyilvántartott kölcsönök egy része egyáltalán nem származott semmiféle külföldi devizából, hanem hamis denominációval rendelkezett a hazai hitelezési korlátozások megkerülése és szuperprofit-szerzés érdekében.

A bankok titokban jutalékokat számítottak fel a kamatok és a(z állítólagos) deviza-átváltások után, és megragadták az alkalmat arra is, hogy "szolgáltatásaikért" jogellenesen diszkrecionális díjakat (pl. kezelési költséget) számítsanak fel.

Ráadásul az ausztrál bankok 10 százalékos kamatdíjat számítottak fel „forrásadó" (Interest Witholding Tax, IWT [4]) címén. Ausztráliában ilyen adót a külföldi befektetésekre vetettek ki, ideiglenes intézkedésként, mielőtt a külföldi befektetők a nyereségüket kivitték volna az országból. Az IWT jogcímén beszedett kamatdíj beszedése azonban nem volt jogszerű a devizában nyilvántartott kölcsönök esetén, mivel azokat jelzáloggal fedezték, a jövedelemadóról szóló törvény megsértésével - a bankok azonban ennek ellenére tudatosan alkalmazták ezt a díjtételt.

Nincs bizonyíték arra, hogy a begyűjtött forrásadók összegének egészét ill. bármekkora hányadát továbbították volna az Ausztrál Adóhivatalnak. 1994-ben az ANZ Bank [5] elismerte, hogy „hibázott", amikor ezt a díjat kivetette, de IWT jogcímén levont befizetéseit csak kevés, az ANZ-től annak idején devizában nyilvántartott kölcsönt felvevő adós kapta vissza. Más áldozatok végül bírósági ítélettel érték el az IWT rendezését.

Egy kolléga becslése szerint az extra jutalékoknak és díjaknak az együttes mértéke összességében megközelítette annak a kamatkülönbözetnek a mértékét, amely eredetileg a devizában nyilvántartott kölcsön legfontosabb vonzerejét jelentette az ügyfelek számára.

Ezek a gyakorlatok, párosulva a belső banki dokumentációban felfedezhető leplezetlen, mohó önzéssel,  rávilágítanak arra, hogy a dereguláció kezdete után a korrupció gyorsan tért hódított a bankvilágban.

Ausztráliában a folyósított devizában nyilvántartott kölcsönök összmennyisége pontosan nem ismert, de az ilyen kölcsönszerződések száma becslések szerint nagyjából 4.500 körülire tehető. Az Új-Zélandon folyósított devizában nyilvántartott kölcsönök száma mintegy 400-500, amelyek túlnyomó többségét az akkoriban állami tulajdonú Bank of New Zealand, a vegyes (állami és magán) tulajdonban álló Fejlesztési Pénzügyi Korlátolt Felelősségű Társaság, és az ausztrál tulajdonban lévő bankok nyújtották. Az új-zélandi térnyerés az ausztrál fejlemények másolásának közvetlen eredménye volt.

Az újonnan liberalizált AUD árfolyama 1985-ben lezuhant, ami a devizában nyilvántartott adósságállomány gyors felfutásához vezetett mindkét pénznemben – a növekedés több mint kétszeres volt a CHF-alapú kölcsönök esetében.

 

ausztral---kep--02.png

CHF/AUD 1.00

Ezt követően mintegy 15 évnyi vita következett mind a devizában nyilvántartott kölcsönöket annak idején kihelyező bankok és az adósok között, mind a bankok személyi állományán belül, mind a bírósági peres ügyekben, mind pedig a politikában (amely vitákat kezdetben a média is megkülönböztetett figyelemben részesítette).

Egy maroknyi kölcsönfelvevő túlélte: közülük néhányan győzelmet arattak a bankjaik felett a bíróságokon; másokkal (akiknek a bankok számára egyértelműen terhelő bizonyítékok voltak a kezében) bizalmas megállapodásokat kötöttek a bankok. Az egykori kölcsönfelvevők túlnyomó többsége azonban elvesztette mindenét. Egyes áldozatok még mindig napról napra élnek a veszteségeik miatt.

 

A devizában nyilvántartott kölcsönök  lényege

A devizában nyilvántartott kölcsönök (ill. „deviza alapú” kölcsönök) olyan hosszú lejáratú határidős devizaügyletek, amelyek olyan finanszírozási folyamatot biztosítanak, amelynek a biztosítékát a kölcsönfelvevők tulajdonában álló (s a bank javára bejegyzett jelzáloggal terheltté tett) ingatlanok, valamint az adósok  megélhetésének alapját képező jövedelme képezi.

Amikor a bankok létrehoztak egy devizában nyilvántartott kölcsönt és szerződést kötöttek rá, akkor végső soron arra kötöttek (egy meglehetősen homályosan megfogalmazott) megállapodást, hogy helyi valutát (jelen esetben:  ausztrál ill. új zélandi dollárt /AUD-t vagy NZD-t/) adnak el a kölcsönfelvevőnek valamilyen külföldi deviza árfolyamán. Ez egy elvi megállapodás, hiszen a kölcsönfelvevő a  kölcsönszerződés aláírását követően megnyitott hitelkeretből kapja meg folyószámlájára az általa eredetileg kért és a bank által ígért kölcsönösszeget, helyi pénznemben (AUD ill. NZD).

Az „adás-vétel” mibenlétének megértése létfontosságú. A bank messze nem megbízható tanácsadó, az adós rovására kereskedik. A bank a kölcsön nyújtásakor ténylegesen egyúttal az ügyfélével azonos mértékű, de azzal ellentétes kockázati pozíciót vesz fel. A keletkező érdekellentét alapvető. Amikor a szerződés aláírásra kerül, akkor a bank AUD-t ad el (pénzpiaci zsargonban: határidős eladási pozíciót vesz fel, shortol”[6]) és CHF-t vásárol (határidős vételi pozíciót vesz fel, „longol” [7]). A kölcsön felvevője AUD-t vásárol („longol”) és CHF-t shortol. Egyenlő nagyságú, de ellentétes irányú kockázat jelentkezik, egy győztessel és egy vesztessel: az egyik játékos nyeresége a másik vesztesége (ez tehát egyfajta „nulla végösszegű játék”). Elméletileg a kölcsön futamidejének végén, a záráshoz ezek a pozíciók "megfordulhatnának". Amennyiben a kereskedés a kölcsönfelvevő kárára fordul a futamidő alatt, a bank még több biztosítékot hív le pótlólagos fedezet elhelyezésére ill. bevonására irányuló felszólítással (margin call), ill. a végén veszteség jelentkezik az adós számára. Pontosan ez történt a devizában nyilvántartott kölcsönökben eladósodottakkal .

Az előny annál a félnél van, amelyik érti a várható piaci folyamatok irányát és tudja, hogyan kezelje a kockázatot váratlan helyzetek bekövetkezése esetén. Itt minden előny a bankoknál volt, és minden hátrány a rosszul tájékozott (pontosabban: a bankok által szándékosan félretájékoztatott ill. a tényleges kockázatokkal összefüggésben tudatlanságban tartott) kölcsönfelvevőket sújtotta.[8]

A  bankoknak megvoltak az erőforrásaik, a szakmai tudásuk és a hatalmuk ahhoz, hogy saját érdekeiket a nemzetközi pénzpiacokon keresztül érvényre juttassák. Ugyanakkor a legtöbb kölcsönfelvevő még magát a szerződést sem értette meg, nemhogy képes lett volna aktívan kiállni saját érdekeinek hatékony védelmében.

A kölcsönfelvevők már csupán akkor szembesültek hátrányos helyzetükkel, amikor romló egyenlegeiket folyószámlájukról vagy vállalkozói számlájukról kellett azonnali hatállyal rendezniük.

Azzal, hogy a kölcsönfelvevők tömegével szemben ellentétes befektetői pozíciókat vettek fel, a bankok elvben jelentős kockázatot vállaltak - csakhogy ezt az elvi kockázatot a gyakorlatban számos pénzügyi eszközzel enyhítették ill. menedzselték. Ezen eszközök közé tartoztak a külföldi bankszámlákon tartott offshore alapok, az eurokötvények, valamint a deviza- és kamatláb-swapok bonyolult rendszerének elemei. Ezeknek az eszközöknek az alkalmazására a nagy nemzetközi bankközi pénzügyi piacokon keresztül került sor. A bankok célja az volt, hogy finanszírozási csatornákat hozzanak létre, kockázatukat pedig offshore banki kapcsolatok révén fedezzék. Nem mozgott külföldi deviza, amelyet a későbbi adósok  kölcsön céljára ténylegesen felvehettek volna.

A tényleges folyamatok soha nem kerültek nyilvánosságra, de az évek során felbukkant néhány olyan kulcsfontosságú belső banki emlékeztető és feljegyzés, amelyek legalább részben fényt derítettek arra, hogy milyen módszereket alkalmaztak a bankok annak érdekében, hogy finanszírozási csatornákat hozzanak létre és gyakorlatilag nullára csökkentsék saját kockázatukat.

Egy új-zélandi kölcsönfelvevő megpróbált hozzájutni a saját ingatlan-alapú jelzálogkölcsönével összefüggő összes pénzügyi tranzakció nyilvántartásához, de minden hivatalos, bírósági és pénzügyi csatornán keresztül elutasították mind Új Zélandon, mind a New York-i székhelyű SWIFT szervezeten keresztül, amely a pénzügyi tranzakciók világméretű kommunikációját hivatott megkönnyíteni.

Egy volt Bank of New Zealand- (BNZ-)alkalmazott, aki megvizsgálta a rendelkezésre álló nyilvántartásokat, arra a következtetésre jutott: nagyon valószínűtlen, hogy bármiféle olyan külföldi pénznemben végrehajtott devizaügyletre került volna sor az adott esetben, amely egy valóban létező, valódi offshore hitel- ill. kölcsön-forrás meglétét támogatta volna.

A központi bankok nyilatkozatai és az 1985-86 évi beszámolók is alátámasztják azt a tényállítást, hogy az akkori szabályoknak megfelelően a bankok tényleges devizakitettsége (s azzal összefüggésben a bankok valódi árfolyamkockázata) csak mérsékelt volt. Ez messze elmaradt a kibocsátott kölcsönök értékétől ill. összegétől.

Tehát a bankok vagy nem rendelkeztek jelentős kitettséggel (tehát a „deviza alapú kölcsönöket”  „helyi” szinten hozták létre?), vagy hamis jelentéseket adtak a megtérülésekről a hatóságoknak.

 

A devizában nyilvántartott kölcsön, mint eredendően mérgező pénzügyi eszköz

A probléma egyértelmű: a devizában nyilvántartott kölcsönök már eleve, a kezdetektől mérgező pénzügyi termékek, s teljesen alkalmatlanok voltak a kölcsönnel kapcsolatban hirdetett célok teljesítésére, sőt gyaníthatóan már a kezdetektől nem úgy tervezték azokat, hogy ténylegesen megfeleljenek az ügyfelek igényeinek.

Stratégiailag arra használták ezeket a fajta pénzügyi termékeket, hogy bővítsék a piaci lehetőségeket olyan környezetben, amelyre akkoriban makrogazdasági politikai korlátok vonatkoztak.

A devizában nyilvántartott kölcsönöket először marginális piaci szereplők vezetették be kis tételekben, majd a nagyobb bankok is meglátták bennük a piaci részesedés növelésének atipikus, nem jogszerű, de rendkívül jövedelmező eszközét – amit aztán számos szakmai szabály megkerülésével, kijátszásával ill. megszegésével, teljesen szakszerűtlen, „vadkapitalista" légkörben adtak el az ügyfeleknek.

A kölcsönök fedezetlenek voltak (a fedezet költségei elvitték volna a kamatkülönbözetet) – de az ügyfeleknek mégsem tanácsolták, hogy kockázati felárral kérjék a kölcsönt.[9] Olyan magánszemélyeknek és hazai vállalkozásoknak kínálták ezeket a kölcsönöket, amelyek nem kerestek ill. termeltek bevételt a denominált devizában.

A Bretton Woods rendszer[10] lebontása után, 1971-től kezdődően a magasabb beosztású bankvezetők tisztában voltak az ingadozó valutaárfolyamok veszélyével. Az 1970-es években csak nagyvállalatok vehettek fel devizában nyilvántartott kölcsönöket, és azok is csak szigorú feltételek mellett.

1981 után a bankok versenyfutásba kezdtek, hogy ezt az általuk tudottan mérgező pénzügyi terméket kiterjesszék egy erre nem alkalmas piaci szegmensre, annak ellenére, hogy tudták: az adósok így garantáltan óriási veszteségeket szenvednek majd el.

A termék elterjesztésében meghatározó szerepet játszó vezető bankszakemberek díjazása, célprémiumai, bónuszai és státusza az értékesítési teljesítményhez kapcsolódott, ezért nem átallották megszegni a felelős kölcsönzés szabályait; elbagatellizálták ill. meg sem említették a kölcsönfelvőknek a devizában nyilvántartott kölcsönök tényleges kockázatait (ami utóbb a bankok részéről belső érdekellentétet okozott).

A Westpac[11] egyik vezetőjének egy belső emlékeztetőhöz fűzött megjegyzése 1986. február 17-én jól összefoglalja az eredendő hibát: „Ez a dokumentum képet ad a termékkel kapcsolatos összes dilemmáról. Ez volt az egyetlen olyan, bankrendszeren belül piacra dobott termékünk, amely esetében sem a bank, sem a kölcsönfelvevő nem gyakorolt ellenőrzést a kölcsöntőke alakulása fölött. … Sem a bank, sem az adós nem gyakorol ellenőrzést a kötelezettségek változásai fölött.[12]

Egy 1990-ben született ítéletében Rogers bíró az adós javára döntött (Mehta kontra Commonwealth Bank of Australia) és tömören összefoglalta a termék hibáit: „Ha egy épeszű embernek azt mondják, hogy a lehetséges veszteség végtelen nagyságú és a szükséges biztonsági intézkedések hatása korlátozott, sőt folyamatos figyelést és beavatkozást kíván, de ezt a bank nem biztosítja, hanem az adósnak kell megtennie - ha egyáltalán képes rá - akkor épeszű ember nem megy bele az ilyen kölcsönügyletbe, bármilyen vonzó is a kamat. Egy teljes és részletes magyarázat megsemmisítette volna a kecsegtetett hitelt."[13]

A bankok jogtanácsosai ill. ügyvédei olyan állításokat fogalmaztak meg, amelyek szerint a kölcsönfelvevők általában képzett, tájékozott és kellőképpen kockázatvállaló emberek voltak. Ez az érv abszurd.

Ennek ellenére a Mehta-eset ítéletét a bank fellebbezése után végül ilyen „indokolás” alapján semmisítették meg.

A kölcsönfelvevőknek a bankok által hivatkozott szakértelme, kompetenciája nem a devizaügyletek terén, hanem saját szakmai területükön, vállalkozásaik szférájában jelentkezett. Ezek pedig teljesen eltérő szakterületek. A kölcsönfelvevők nem voltak sem rendkívül speciális szaktudással bíró deviza- ill. valutakereskedők, sem hazárdjátékosok. Mindössze megbízható kölcsönt szerettek volna kapni, amely lehetővé tehette volna számukra, hogy a saját vállalkozásukkal kapcsolatos kockázatokat kezeljék.

 

A hosszú állóháború

1985 közepétől hosszú patthelyzet alakult ki, amelyben az ügyfelek szembesültek a fizetésképtelenségük okozta fenyegetéssel, a pánikba esett bankok munkatársai pedig a kölcsönnyújtás következményeit vizsgálták. Minden résztvevő bank nyilvánosan tagadta a kölcsönfelvevők irányában fennálló bármiféle felelősségét ill. kötelezettségeit. Azon kevés banki munkatársat, akik támogatták a megtévesztett kölcsönfelvevőket, marginalizálták vagy zaklatták, üldözték.

A bírósági pereskedés során feltárt banki dokumentumok azt mutatták, hogy a kölcsönfelvevőkel közvetlenül foglalkozó banki alkalmazottak maguk sem voltak tisztában devizapiacok működési sajátosságaival. A bankok közvetlen végrehajtó személyzetének tájékozatlansága azonban csupán az egyik magyarázata annak a ténynek, hogy nem tájékoztatták a potenciális kölcsönfelvevőket a  devizában nyilvántartott kölcsönök veszélyeiről. Ehelyett, agresszív marketing-tevékenységgel azt állították a kölcsönfelvevőknek, hogy a lehetséges kockázatok minimálisak.

Az ausztrál dollár (AUD) árfolyam-ingadozásaival kapcsolatban a bankok által szándékosan félretájékoztatott kölcsönfelvevők éveken át hezitáltak, hogy végül is milyen döntést hozzanak: gyorsan visszatérjenek-e az ausztrál dollárhoz (elviselve a valószínűleg várható jelentős veszteséget), vagy várjanak tovább és fizessék a külföldi pénznemben denomiált kölcsöneiknek a bankjuk által az árfolyamváltozásra hivatkokzással vészesen megemelt havi törlesztő részleteit -miközben  saját vállalkozásuk üzleti tevékenységének folytatására is figyelemmel kellett lenniük.

A bankok különböző „kockázatkezelési tanácsadó” központokat alakítottak ki, formálisan azért, hogy pénzpiaci tanácsadással, a fedezeti lehetőségekkel, stb. kapcsolatosan segítséget nyújtsanak az egyre reményvesztettebb kölcsönfelvevőknek. Ténylegesen a bankok számára a legfontosabb a hivatalosan kölcsönként kihelyezett pénzeszközeik fedezetét képező ingatlanok, pénzügyi eszközök biztonsága volt – viszont a nem érdemi, hanem csupán tüneti kezelést kínáló, diszfunkcionális szolgáltatások költségeit hozzácsapták a kölcsönfelvevők számlájához.

Az ügyfelek igyekezete a fedezet megteremtésére csak fokozta a fiaskót. Tekintve, hogy az AUD-CHF viszonylatot a rugalmas USD keresztárfolyam közvetítette, a valutaellenőrzés bonyolultságát csak a legképzettebb bankszemélyzet tudta volna kezelni a legmodernebb berendezések és szoftverek használatával.

1998-ban a Commonwealth Bank of Australia (CBA) alkalmazásában hosszú ideje dolgozó Max Dodd eskü alatt tett nyilatkozatban összegezte a devizában nyilvántartott kölcsön-botrány lényegét. A legfontosabb megállapítások:

- „[A devizában nyilvántartott kölcsön] kezdetben nem rendelkezett olyan beépített biztonsági mechanizmussal, amely megvédte volna a kölcsönfelvevőket és a bankot az AUD árfolyamának drámai zuhanása esetén, mint például az ún. ’stop-loss mechanizmus’ ” ;

- a legtöbb kölcsönfelvevő jellemzően gyakorlatilag teljesen tapasztalatlan volt külföldi valuta- ill. devizaügyletek terén [és] alig értette a bank által az ilyen kölcsönökhöz használt ajánlati iratok tartalmát, ehelyett azokra a szóbeli magyarázatokra támaszkodott, amelyeket a banki ügyintézőktől kapott" ;

- kevés fiókvezető és kölcsön kihelyezésért felelős igazgató rendelkezett megbízható, mély szakmai ismerettel a termékről, ha egyáltalán voltak ilyenek. Ugyanez vonatkozik az államigazgatási és központi pénzügyi felügyeleti szervek pénzügyi ellenőreire is …”;

- A kölcsönfelvevők rendszerint azt mondták, hogy mielőtt a devizában nyilvántartott kölcsön felvételéről szóló szerződést aláírták volna, egy banktisztviselő közölte velük a következő érvek valamelyikét vagy mindegyikét: a svájci frank stabil; a svájci kamatlábak lényegesen alacsonyabbak a belföldi kamatlábaknál; hazai (AUD- ill. NZD-) kölcsönökké válnának, ha az árfolyam számukra kedvezőtlen irányban emelkedne több mint 5% -nál nagyobb mértékben".[14]

1989 májusában Dodd belső emlékeztetőt írt azzal a szándékkal, hogy megpróbálja a lehető legtöbb kölcsönfelvevőt megmenteni. A válságért való mindennemű felelősségét teljes mértékben a bankra helyezte:

"Ennek a feladatnak a végrehajtásakor szem előtt kell tartanunk peres tapasztalatainkat, de önmagunknak be kell ismernünk, hogy minden jelenlegi problémánkat lényegében saját magunk okoztuk." [15]

 

Bírósági peres eljárások

Az 1980-as vége felé és az 1990-es években sok egykor devizában nyilvántartott kölcsönt felvett adós bírósági pert indított a bankja ellen. A bíróságokon a jogi csatározások döntő eleme annak megállapítása volt, hogy milyen információkat és tanácsokat adtak, illetve mekkora befolyást gyakoroltak a kölcsönfelvevőkre a banktisztviselők, banki ügyintézők a kölcsönszerződés megkötése során. Ez azonban attól függött, hogy a bírák a banktisztviselők, vagy a kölcsönfelvevők vallomásainak adtak-e nagyobb hitelt. A banktisztviselők hazudtak a bíróságon, amikor azt állították, hogy minden szükséges információt, tájékoztatást megadtak. Ezzel szemben a napvilágra került banki dokumentumokból kiderült, hogy a devizában nyilvántartott kölcsönöket agresszíven értékesítették, a bennük rejlő kockázatot pedig szándékosan elbagatellizálták ill. elhallgatták.

Egy maroknyi kölcsönfelvevő pert nyert. Ez a tény kiemeli annak jelentőségét, hogy voltak ill. vannak olyan  bírák, akik képesek és készek ellenállni a bank-ügyfél kapcsolatok megítélésére vonatkozóan uralkodó erős jogi konvencióknak.

Az un. „Chiarabaglio kontra Westpac (1989)”-ügy[16] több vonatkozásban tipikus. Sok 1945 után Ausztráliába érkezett bevándorlóhoz hasonlóan Domenico Chiarabaglio is iskolázatlan maradt és alig értett angolul. Mindazonáltal műszaki ismeretekre tett szert; sikeres, mezőgazdasági gépek javításával foglalkozó vállalkozása lett, sőt sikeresen bekapcsolódott az ingatlanfejlesztésbe is.

Üzleti ügyeiben Chiarabaglio mindig rendkívül körültekintő volt; régóta a Westpac ügyfele volt, ezért a bank pénzügyi kérdésekkel kapcsolatos professzionalizmusában és integritásában tökéletesen megbízott.

Chiarabaglio hallott a devizában nyilvántartott kölcsönökről a bankban, majd  1982 áprilisában találkozott a Westpac Queensland FCL marketing-igazgatójával. Chiarabaglio 500 000 dolláros, japán jenben denominált kölcsönt vett fel. 1985 elején a kölcsönt CHF-ra konvertálták. 1985 végére, az AUD-nak a svájci frankhoz viszonyított drámai leértékelésével, Chiarabagliót a bank arra szólította fel, hogy nyújtson magasabb értékű kiegészítő fedezetet növekvő hitelállománya miatt. A  devizában nyilvántartott kölcsönökért felelős új menedzser üres ígéreteket tett Chiarabaglionak  a fedezeti értékre, stb. vonatkozóan.

1986-ban Chiarabaglio bíróság elé vitte az ügyet. A szokásjog alapján perbe fogta a Westpacot gondatlanság miatt, valamint a hatályos Polgári Törvénykönyv alapján „megtévesztő képviselet" miatt (különös tekintettel a kereskedelmi gyakorlatokról szóló 1974-es törvény vonatkozó pontjaira). Más áldozatok ugyanígy jártak el. A bírák azonban ezekben az ügyekben mindig előnyben részesítették a szokásjog alkalmazását, amelyben nyilvánvalóan jobban eligazodtak.

A bíró minden tekintetben hihetőnek és meggyőzőnek találta Chiarabaglio vallomását. Gondatlanságot állapított meg a banknak a devizában nyilvántartott kölcsönök folyósításáért felelős igazgatója részéről, mivel az a devizában nyilvántartott kölcsön-konstrukciót határozottan vonzóként állította be, és nem fejtette ki teljes mértékben a termékhez kapcsolódó kockázatokat. A bíró ok-okozati kapcsolatot állapított meg, mivel Chiarabaglio a menedzser pénzügyi tanácsát megfogadva cselekedett, s mert Chiarabaglio későbbi pénzügyi veszteségeit így a bankmenedzser szándékos (?) gondatlansága, hanyagsága okozta. A bíró összegző következtetése szerint: az előzmények ismeretében megállapítható, hogy Chiarabaglio soha nem kötött volna szerződést ilyen kockázatos termék felvételére, amennyiben teljesen és pontosan ismertették volna vele annak jellegadó tulajdonságait.

A bíró ezzel kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy a banknak „gondoskodási kötelezettsége” van ügyfelei irányában, ezért körültekintően, korrekt módon, s a gondos eljárásra vonatkozó ügyintézési kötelezettség maradéktalan betartásával kell eljárnia a bank képviseletében fellépő ügyintézők tanácsaiban megbízó ügyfelei irányában.

Andrew Rogers bíró, aki több devizában nyilvántartott kölcsön-ügyben (beleértve a korábban említett Mehta-ügyet is) elnökölt ill. volt tanácsvezető bíró, ezt az érvelést egy tanulmányban is kifejtette.[17] Rogers, ami ritka ilyen peres ügyekben, alaposan megvizsgálta a feltárt banki dokumentációkat – kiemelve a bankok bűnösségének bizonyítékait ezen dokumentumokban és azok jelentőségét. Banki dokumentumok tömegének válogatását és kritikai elemzését végezte el jelen sorok írója.[18] Számos más bírósági ügy ugyanazt a sémát követte. De mi lehet az oka annak, hogy ezek a perek a fenti jogi ténymegállapítások ellenére mégsem hoztak kedvező eredményt az összes érintett banki áldozat számára - a perek többsége miért a bankok javára dőlt el?

A devizában nyilvántartott kölcsönök ügyében lezajlott perekben hozott bírósági ítéletek többsége nyilvánvalóvá tette a bankok irányában jelentkező mély jogi és bírósági elfogultságot (amelyet más banki perek az évtizedek alatt korábban már megerősítettek). Az elfogultság az ausztrál igazságszolgáltatásnak az angol szokásjogból fakadó eredetének és attól való erős változatlan függőségének a terméke, az ugyanis hangsúlyozza a "szerződés szentségét" s az összes fél feltételezett körültekintő, racionális, ésszerű, önérdek által vezérelt döntésére és azért viselt felelősségére helyezi a hangsúlyt.

Az a kérdés, hogy a bank esetleg visszaélt-e az ügyféllel szembeni objektíve aszimmetrikus, domináns helyzetével, jelentős mérlegelést igényel az igazságszolgáltatástól. Az igazságügyi kultúra azonban a „precedens-értékű ítéletek" fogalmában tükröződik, amelyek az ítélkezési gyakorlatnak a koherencia és a „tárgyilagosság" látszatát próbálják adni. Ez a jogi kultúra drasztikusan szűkítette azokat az alapelveket, amelyek alapján az a banknak „gondoskodási kötelezettsége" van a kellő szakmai háttérinformációkkal és szaktudással nem rendelkező  kölcsönfelvevők irányában.

Az ausztrál igazságszolgáltatás kialakult kultúrája szerint a kereskedelemre a „dzsungel törvényei" vonatkoznak; az erősebb félnek jogában áll kihasználni az erőfölényét - s ez a helyzet lehetőséget teremt az erőfölénnyel való visszaélésre is. A kölcsön- il. hitelviszonyt ugyanolyannak tekintik, mint minden más kereskedelmi kapcsolatot. Így Wickrema Weerasoria, Ausztrália kiemelkedő bankjogi tankönyvének szerzője határozottan kijelenti: "A bankok nem tartoznak semmiféle vagyonkezelői vagy ’különleges kötelezettséggel’ az ügyfelek irányában.”[19] - ezzel összefoglalva a bírósági pereskedés előzményeit, illetve megfogalmazva saját előítéleteit.

További dimenzió is jelen van. Lionel Potts, az egyik, Westpac-tól annak idején devizában nyilvántartott kölcsönt felvett adós 1990-ben pert nyert egy alsóbb fokú bíróságon (a Westpac elleni több más győzelemmel együtt), ám az ítéletet a bank fellebbezése után 1992 áprilisában hatályon kívül helyezték.

A Westpac-ügyben a fellebbezést követően hozott ítélet oly mértékben híján van a tisztességes eljárásnak és az információknak, hogy egyértelmű a leplezetlen korrupció.[20] Ebben a fázisban az egyes társadalmi (politikai, gazdasági, pénzügyi) elitcsoportok érdekeit képviselő erők összefogtak annak biztosítására, hogy a banki korrupció és az elkövetők egyaránt megmeneküljenek a bírósági eljárástól és jogorvoslattól.

A devizában nyilvántartott kölcsönök miatt eladósodott „devizahiteleseknek” általában nem szolgáltattak igazságot a bíróságokon, ehelyett olyan jogszolgáltatásban volt részük, amely kulturális előítéletekkel terhelt és bűnrészes a szándékos banki „műhibák” eltussolásában.

 

A szabályozási és politikai küzdőtér

Sem a Szövetségi Kincstár, sem az Ausztrál Jegybank (RBA) - amelyek a banki szabályozás maradékáért felelősek - nem volt hajlandó beavatkozni. A hivatalos politikával ellentétben a jegybank alkalmazottai tisztában voltak a banki árfolyamkockázattal, de végül semmit sem tettek.

A politikai fronton sem volt jobb a helyzet: a dereguláció iránt elkötelezett kormány nem ajánlott támogatást a károsultaknak.

A  „devizában nyilvántartott kölcsön”- ill. „deviza alapú kölcsön”-átverés a banki visszaélések és átverések eszkalációjának legszenzációsabb a példája volt.

Paul McLean, egy kisebb parlamenti párt szenátora, számos panaszt kapott, amelyeket a Parlament elé vitt.

Az akkori, munkáspárti kormány parlamenti vizsgálatot indított, hogy elhárítsa a kritikát, amelyet a jelentős média visszhang szított. A vizsgálathoz benyújtott beadványok a devizában nyilvántartott kölcsönök ügyének sok fontos részletét feltárták. A banki alkalmazottak következetesen hazudtak és szimuláltak a vizsgálóbizottság előtt. A későbbi jelentés[21] szerecsenmosdatás volt, amely figyelmen kívül hagyta a benyújtott terhelő bizonyítékokat. McLean szenátort pedig besározták, majd arra kényszerítették, hogy távozzon a Parlamentből.

A bankszektor nagymértékű veszteségeket szenvedett a korábbi, rosszul kihelyezett kölcsönök miatt, amelyeket inkompetens és / vagy korrupt, banki kapcsolatokkal rendelkező („renegát”) üzleti kölcsön- ill. hitelfelvevők kaptak. Ezt a helyzetet a 1990-es évek elején (a nem megfelelő kormánypolitikák következtében) kialakult recesszió tovább súlyosbította. A nagyobb bankok jelentős veszteségeket jelentettek, a Westpac pedig csődközeli helyzetbe került. A kormány fő célja az volt, hogy támogassa a bankokat - az áldozatok kárára (akár az áldozatokkal szemben is).

Különösen fontos volt az állami tulajdonban levő Commonwealth Bank of Australia (CBA), amely kulcsszerepet játszott a devizában nyilvántartott kölcsönök folyósításában. A CBA-t eredetileg közérdekből hozták létre 1911-ben, s ugyancsak közérdekből alakították át 1945-ben - mindkét alkalommal a munkáspárti kormányok. Ennek ellenére a bank az 1980-as években aztán követni kezdte a magánbankok etikátlan gyakorlatát. Ráadásul a munkáspárti kormány az 1980-as évek végén úgy döntött, hogy privatizálja a bankot, ezért a bank életképességének megőrzése elsődleges szemponttá vált. Hasonlóan sürgető helyzet alakult ki Új-Zélandon is, ahol az állami tulajdonú BNZ-t erősítették meg a későbbi privatizáció érdekében.

A devizában nyilvántartott kölcsönök áldozatai folyamatosan kísérleteket tettek arra, hogy bevonják a parlamenti képviselőket a helyzet rendezésébe, de sikertelenül. 1991 után nem nyertek bírósági pereket. A média érdeklődése fokozatosan csökkent, majd teljesen elmúlt.

 

A déli félteke tapasztalataiból levonható tanulságok

A magánbankok válságait és szelektív irányultságát követően a XIX. században állami tulajdonú bankok jöttek létre a szélesebb körű szolgáltatások nyújtása érdekében, és a rendszert fokozatosan szigorodó szabályozás jellemezte. Ám a neoliberális ideológia 1970-es években történő felemelkedésével egy újjáéledő erőteljes bank-lobbi is párosult.

Később a bankszektorban privatizáció és dereguláció következett be Ausztráliában és Új-Zélandon ugyanúgy, mint másutt.

A devizában nyilvántartott kölcsönök értékesítése a déli féltekén valószínűleg egyfajta rendellenességként értelmezhető.

Kelet-Európával ellentétben Ausztráliában és Új-Zélandon a banki infrastruktúra jól megalapozott volt. Egyetlen fontosabb hitelező ill. kölcsönt kínáló bank sem volt külföldi tulajdonban, és nem is rendelkezett természetes kiegyenlítő, ellentételező eszközökkel külföldi pénznemben.

Az események különös egybeesése volt megfigyelhető: átmenet a szigorú szabályozásból a deregulációba. A dereguláció előtti korszakból még mindig léteztek a mennyiségi hitelkorlátozások, a magas infláció és a magas kamatlábak, párhuzamosan a bankok azon „előjogainak” idő előtti tolerálásával, hogy bármi áron versenyezzenek a piaci részesedésért, a külföldi piaci szereplők 1986-ra tervezett belépése előtt.

A „devizában nyilvántartott kölcsön”-konstrukciót akkor hozták létre és kezdték értékesíteni, amikor az AUD és az NZD még rögzített árfolyamú volt (egy valutakosár keretében), ám rövidesen a valutaárfolyamokat lebegtetni kezdték, megerősítve a termék alkalmatlanságát.

Megfigyelhetők ugyanakkor közös elemek is az ausztrál és a kelet-európai tapasztalatok összevetésekor. Ezek az elemek magukban foglalják a verseny nyomását ennek a mérgező pénzügyi terméknek a forgalomba hozatala érdekében, és a tisztességtelen módszereket a pénzügyi kérdésekben teljesen tájékozatlan ügyfelekkel szemben, akiket a banki hitelezők félreinformáltak.[22]

Ausztráliában és Új-Zélandon azonban elsősorban és alapvetően csak kisvállalkozásokat és családi gazdálkodókat céloztak meg a devizában nyilvántartott kölcsönökkel. A minimális összeg Ausztráliában 500 000 dollár volt. Az önkormányzati hitelfelvétel még mindig szigorú központi ellenőrzés alatt állt az Ausztrál Kölcsön Tanács szabályzata szerint. Nincs olyan nyilvánosságra került belső dokumentáció, amely arra engedne következtetni, hogy a bankok valaha mérlegeltek volna lakáscélú, jelzálog-alapú (jelzálog fedezete mellett nyújtott) devizában nyilvántartott kölcsönök tömeges kínálatát. Az összegek túl kicsik voltak, túlzottan  aktív marketingtevékenységet igényeltek volna, feltűntek volna a hatóságoknak, az árfolyam-kockázat kezelése pedig megoldhatatlan lett volna a banki alkalmazottak számára, akik rendszerint még mindig nem ismerték a külföldi valuták kezelését, nyilvántartását.

Egyfajta átalakulás ment végbe a banki kölcsön- és hitelkihelyezési kultúrában, amivel együtt járt az a gyakorlat, hogy a bankok gyakorlatilag szinte teljesen szabad kezet kaptak a laza kölcsön-kihelyezési ill. hitelezési gyakorlatuk folytatásához, amivel az inkompetencia és a korrupció beágyazódott a bankszektor gyakorlatába. Ennek egyik tárgyiasult megjelenési formája volt a devizában nyilvántartott kölcsön és a fent leírt tapasztalatok.

A szerecsenmosdató Martin-féle vizsgálati jelentést követően a kormány jóváhagyta az önszabályozást a bankszektorban. A bankok, amelyek mára a vagyongazdálkodás és a biztosítás területén is uralkodóvá váltak, ezt a szabályozatlan környezetet használják ki a korrupt gyakorlatuk folytatására. Utólag számos parlamenti vizsgálat indult a bankszektorban, amelyek kisebb reformokat eredményeztek ugyan, ámde a pénzügyi szektor lényegében büntetlenül folytathatta inkompetens és korrupt gyakorlatát.

Az embernek nem kell összeesküvés-hívőnek lennie ahhoz, hogy megértse a hatóságok folyamatos kudarcát.

A rendkívül nyereséges nagybankok adományokat juttatnak a jelentősebb politikai pártoknak. A bankok erőteljesen lobbiznak saját érdekeikért. A hirdetések visszavonásával fenyegetik a médiák menedzsmentjeit, ha kedvezőtlen jelentés jelenik meg az adott médiákban. Politikusokat vesztegetnek meg, ha nem közvetlenül, akkor közvetve, magas fizetéssel járó állások ígéretével a politikától való nyugdíjba vonulásukat követően. A banki perek kapcsán az ügyvédi kamara és az ügyvédi irodák elfeledik a szakmai esküjükben foglaltakat és alárendelik a szakmai etikai követelmények teljesítését aktuális anyagi érdekeiknek. Minden bírónak és politikusnak személyes banki kapcsolatai vannak, önös érdekük pedig valószínűleg mindennél fontosabb számukra.

Sajnos kevés pozitív tanulság vonható le a devizában nyilvántartott kölcsönök jelenlegi, tengeren túli áldozatai számára ezekből az ausztrál és új-zélandi tapasztalatokból. A jogi és igazságügyi kultúra bűnrészessége mélyen gyökerező probléma, amelyet hosszú távon, stratégiai szinten kell kezelni.

Bíztató jel ugyanakkor, hogy a bankok társadalom-ellenes gyakorlatával szembeni tolerancia  az elmúlt időszakban csökkent, ezért elképzelhető egy korrupcióellenes rendszer bevezetése.

A banki korrupció Ausztráliában a banki portfóliók többségében annyira hangsúlyossá vált, hogy 2017-ben példa nélkül álló eset történt: megalakítottak egy Királyi Vizsgáló Bizottságot a bankszektoron belüli visszaélések feltárására, melynek tagjai közt helyet kaptak a jelenleg ellenzéki Munkáspárt képviselői is. A kormány meghajolt a társadalmi nyomás előtt, és jelentős hatáskörrel ruházta fel a 2017. novemberében létrehozott banki Királyi Vizsgáló Bizottságot.[23] A mai idők kedvezőnek tűnnek arra, hogy végre nyilvánosan feltárják a nyolcvanas évek óta a dereguláció időszakában elkövetett banki visszaéléseket.

 

Felhasznált irodalom:

 

1. [Campbell] Committee of Inquiry into the Australian Financial System (1981), Australian financial system: final report. September.

2. Chiarabaglio v Westpac Banking Corporation (1990), Federal Court of Australia Queensland No. G159 OF 1987 FED No. 381. Judgement Foster J. 21 July, 1989.

Dodd, Max C. (1989) Assistant General Manager, New South Wales (NSW) Foreign Currency Loan (FCL) Division, to Barry Poulter, CGM, Corporate & International, Head Office. Letter [G 170], 4 May 1989;

Dodd, Max C. (1989) Assistant General Manager, New South Wales (NSW) Foreign Currency Loan (FCL) Division, Affidavit. re Gregory Ronald Roach and Commonwealth Bank of Australia. Supreme Court of Queensland, 3971/1988. 10 March, 1998.

3. Martin Committee [Parliament of the Commonwealth of Australia, House of Representatives Standing Committee on Finance and Public Administration] (1991), A pocket full of change: banking and deregulation, November, 1991.

4. Jones, Evan (2005), “The Foreign Currency Loan Experience in 1980s Australia with particular reference to the Commonwealth Bank of Australia: bank documents, bank culture, and foreign currency loan litigation”, Working Papers, ECOP 2005-3, Department of Political Economy, University of Sydney, December. Online: http://www.chfsrbija.org/uploads/9/0/4/6/90467147/prilog_2-_case_study_australia.pdf

5. Jones, Evan (2014), “Westpac, the Foreign Currency Loans Scandal and the de Jersey Factor”, bankvictims.com.au, March, 2014. http://www.bankvictims.com.au/index.php/dr-evan-jones/item/11087-westpac-the-foreign-currency-loans-scandal-and-the-de-jersey-factor

6. Mehta v Commonwealth Bank of Australia (1990), Supreme Court New South Wales 50023 of 1989, Judgment Rogers J 27 June, 1990.

7. Rogers, [Justice] Andrew (1990), “Developments in Foreign Currency Loan Litigation”, Journal of Banking and Finance Law and Practice, September, 201-210.

8. Schepp, Zoltán & Mátrai-Pitz, Mónika (2016), ‘Foreign currency borrowing in Hungary: the pricing behaviour of banks’, in Sabri Boubaker, et.al., Risk Management in Emerging Markets: Issues, Framework and Modeling, Bingley, UK: Emerald Group Publishing, pp.469-504.

9. Weerasoria, Wickrema (200), ‘Banks owe no fiduciary or ‘special duty’ to customers: a reaffirmation’, Australian Banking and Finance Law Bulletin, 15, 9, April.

 

 

 

Fordította Dr. Panajotu Kosztasz

 

A fordítás díja                  82.275 Ft volt,

adományként                101.500 Ft jött össze

 

Mivel maradt közel 20 eFt, megbíztuk a fordítót a szlovén tanulmány fordításával.

 

Kérjük, támogasd vállalkozásunkat, hogy minden külföldi szerző műve olvasható legyen magyarul. Ha marad pénzünk, akkor a végén külön kötetben kiadjuk az összes külföldi tanulmányt.

 

 

MagNet Bank

1062 Budapest, Andrássy út 98

HU84 16200216-00245469-00000000


SWIFT kód: HBWEHUHB  
 

Az átutalásnál tüntesd fel: a könyv fordítására

 

 

ausztral---kep--03.png

 

Dr. Evan JONES, az ausztráliai Sydney-i Egyetem Közgazdasági és Politikatudományi Karán tanított és kutatott 1973-tól 2006-ban bekövetkezett nyugállományba vonulásáig.[1] 

 

Kutatásainak fókuszában a 2000-es évek elejétől az ausztrál és a francia bankszektor tevékenysége, s azok tevékenységének gazdasági és társadalmi hatásai, valamint a gazdasági és politikai korrupció jelenségköre került. 

 

Számos írása jelent meg az ausztráliai bankszektor egésze és egyes kiemelt szereplői által az 1980-as években kibocsátott „devizában nyilvántartott kölcsönök” kisvállalkozásokra, mezőgazdasági családi vállalkozásokra és az érintett társadalmi csoportok, családok létviszonyaira gyakorolt, súlyosan negatív hatásairól. 

 

Egyik kezdeményezője volt 2007-ben az egyebek között általa feltárt számos jogellenes banki cselekmény kivizsgálására hivatott királyi vizsgálóbizottság felállításának.[2] 

 

A "deviza alapú kölcsön"-ök jellegadó vonásait, az ausztrál, új zélandi és francia bankok ügyfeleikkel szembeni gyakran tisztességtelen, jogellenes kölcsönzési, ill. hitelezési gyakorlatát, valamint a  felelősségüket elkenni igyekvő bankoknak a politikai elit befolyásolására törekvő lépéseit vizsgáló kutatásai nyomán számos írása (könyv, könyvfejezet, tanulmányok) jelent meg,  egyebek között pl.: 

 

1.   Jones, Evan (2005), “The Foreign Currency Loan Experience in 1980s Australia with particular reference to the Commonwealth Bank of Australia: bank documents, bank culture, and foreign currency loan litigation”, Working Papers, ECOP 2005-3, Department of Political Economy, University of Sydney, December.

2.   Butler, G., Jones, E., Stilwell, F. (2009). Political Economy Now: The Struggle for Alternative Economics at the University of Sydney. Australia: Sydney University Press

3.   Jones, E. (2018). Financial Deregulation Exposes Banking's Antisocial Character. Wrong Way: How Privatisation and Economic Reform Backfired, (pp. 186-201). Carlton: La Trobe University Press.

4.   Jones, Evan (2014), “Westpac, the Foreign Currency Loans Scandal and the de Jersey Factor”, ,  26 March 2014. Online: http://www.bankvictims.com.au/dr-evan-jones/item/11087-westpac-the-foreign-currency-loans-scandal-and-the-de-jersey-factor

5.   ‘The Foreign Currency Loan Experience in Australia’, in Zoltan Kiss et al (eds.), Devizahitel? Tanulmányok, esszék, vitairatok, a ‘speciális banki termék’ ről [Foreign currency loans? Studies, essays, polemical treatises on the ’special banking product’], Budapest: Rejtjel Publishing House, 2018. pp. 239-248.

6.   ‘Foreign Currency Loans in France’, in Zoltan Kiss et al (eds.), Devizahitel? Tanulmányok, esszék, vitairatok, a ‘speciális banki termék’ ről [Foreign currency loans? Studies, essays, polemical treatises on the ’special banking product’], Budapest: Rejtjel Publishing House, 2018., pp. 313-321.

 


[1] https://sydney.edu.au/arts/staff/profiles/evan.jones.php ; https://theconversation.com/profiles/evan-jones-613

[2] Banks Operate According to the Law of the Jungle – Dr Evan Williams’ letter to ACCC 2007. Urgent Call for an Australian Royal Commission into the Banking Sector with Wide Terms of Reference (28 February, 2007) http://www.bfcsa.com.au/index.php/entry/banks-operate-according-to-the-law-of-the-jungle-dr-evan-williams-letter-to-accc-2007

 

 

 

[1] dereguláció általános, hétköznapi értelemben használt jelentése: a megkötések megszüntetése. A dereguláció közgazdasági értelemben általában az állam szerepvállalásának a csökkentését jelenti a piaci hatások érvényesülésnek a javára (pl. privatizáció útján). Jogi (és pénzügyi jogi) értelemben dereguláció alatt a nemzetközi gyakorlatban gyakran a vélt vagy valós jogi (túl)szabályozottság mértékének jelentős csökkentését értik. A deregulációnak két fő válfaját különíti el a szakirodalom: a technikai és az un. „érdemi” deregulációt. A (pénzügyi) jogi értelemben vett érdemi dereguláció fő formái: a közvetlen jogszabályi előírások megszüntetése útján a piac korlátainak csökkentése; a jogi szabályozásból eredően a jogszabályok címzettjeire háruló felesleges bürokratikus, adminisztratív terhek csökkentése ill. megszüntetése, valamint bizonyos közfeladatok csökkentése jogszabályok átírásával, ill. megszüntetésével (akár arra hivatkozással, hogy a jogalkotó szerint az adott állami szervezetek, intézmények /pl. állami bankfelügyelet/ által addig részletekbe menően előírt, szabályozott és ellátott feladatok és azok ellátása egyáltalán, ténylegesen szükséges-e (s ha igen, akkor az állami szervezetek helyett nem a „piac” lenne-e alkalmasabb arra, hogy az adott feladatokat hatékonyabban (önszabályozó módon, önkorlátozást tanúsítva) ellássa. [a szerk. megj.]

[2] Az un. „rugalmas” (vagy „lebegő”) árfolyamok esetén a kínálat és kereslet szabadon határozza meg a valutaárfolyamot. Az un. „rugalmas” (vagy „lebegő”) árfolyamrendszerek kategóriáján belül - a kormányzati beavatkozás mértékétől függően - megkülönböztetjük a „szabadon lebegő” és az „irányított lebegésű” árfolyamrendszert. Előbbiben pusztán a kereslet és a kínálat határozza meg az átváltási arányokat, bármiféle kormányzati beavatkozás nélkül – míg utóbbiban a kormányzat beavatkozik a valutapiacok működésébe az árfolyam befolyásolása érdekében, amennyiben szükségét látja. A lebegő árfolyamokat alapvetően a javak kínálata és kereslete, valamint a tőkemozgások kényszerítik felfelé vagy lefelé; s a lebegő árfolyamok rendszerében elsősorban a „vásárlóerő-paritás” (vagyis két adott ország közötti relatív árkülönbség) határozza meg hosszú távon azt az átlagszintet, amely körül az árfolyam lebeg. [a szerk. megj.]

[3] [Campbell] Committee of Inquiry into the Australian Financial System (1981), Australian financial system: final report. 1 September, 1981., page 1. Online: https://treasury.gov.au/publication/p1981-afs/

 

[4]Witholding tax: A kamatokra, valamint az osztalékokra kivetett, már a jövedelemforrásnál levont adó.” ;…"a jövedelemadó törvény által előírt visszatartása (megőrzése) és a kormánynak történő befizetése (a) egy munkáltató által (kül. USA), amikor levonja a jövedelemadót az alkalmazott fizetéséből; és (b) egy bank v. más pénzintézet által, amikor általában egy külföldi befektetőnek kifizetett kamatból vagy osztalékból visszatartják az adórészt." Forrás: Longman Dictionary of Business English (Ezt a forrásadót Magyarországon egy időben nem kellett befizetni, amennyiben egy magyar cég külföldi leányvállalatának belföldről kamatjövedelme volt.) [a szerk. megj.]

[5] Az Australia and New Zealand Banking Group Limited (AN) Ausztrália harmadik legnagyobb bankja a Commonwealth Bank és a Westpac Banking Corporation után [a szerk. megj.]

[6] Short: határidős eladási pozíció vagy fedezetlen részvényeladás (kölcsönkért részvény eladása). Lásd ennek kapcsán még, egyebek között: A devizapiaci kereskedés alapvető szakmai nyelve az angol, ezért az eredeti szóhasználat gyakran megőrizte jelentését, sőt sok esetben honosodott. A nemzetközi szakzsargonból átvett szavakból egyre inkább kialakultak a magyartalan, de mégis gyakran használt kifejezések, így nagyon sokat hallhatjuk a „shortolás” és a „longolás” kifejezést is. A shortolás megjelölés a ’short selling’ magyarosított változata (a magyar írásokban rövidre eladásnak is szokták nevezni, így a továbbiakban felváltva használjuk a két megnevezést). A szókapcsolat némi leegyszerűsítéssel olyan ügyletet jelöl, melynek keretében a befektető elad olyan részvényeket, melyek nincsenek a birtokában, azzal a szándékkal, hogy majd később olcsóbban visszaveszi azokat. Ily módon a befektető gyakorlatilag eladási pozícióba kerül, arra játszva, hogy az árak csökkenni fognak. Más szóval: a shortoló az árfolyamok esésére számítva az adott piacon eladási (short) pozíciót vesz fel.”…”a rövidre eladás olyan eladás, ahol a szállítást kölcsönvett értékpapírokkal teljesítjük. Ilyenkor nincs szükség az eladott termékek/áruk tényleges mozgatására (átadás-átvételére), hiszen ezeknél az ügyleteknél valójában az árfolyamok mozgásának irányára (shortolás esetén esésére, longolás esetén növekedésére) spekulál a befektető.” Forrás: Veres Zoltán (2011) Etikai megfontolások a short ügyletek vonatkozásában – különös tekintettel az Aranyszabály és a Iustitia Commutativa követelményére. In: Iustum Aequum Salutare VII. 2011/4. · 161–181. (idézet a 162. oldalról) Online: http://ias.jak.ppke.hu/hir/ias/20114sz/09.pdf (Letöltés ideje: 2017. november 9.) [a szerk. megj.]

[7] Long: határidős vételi pozíció [a szerk. megj.]

[8] Ennek oka, hogy a bankok végső soron kölcsön jogcímén egy devizapáros fogadásba vonták be a deviza nyilvántartású kölcsönök felvevőit úgy, hogy az adósok tudtukon kívül az árfolyamváltozási trend ellenében, a bankok pedig a trend irányában fogadtak [a szerk. megj.]

[9] Ezzel összefüggésben az elegendő fedezettel nem rendelkező kölcsönfelvevőknek tömegesen nyújtott deviza alapú kölcsönök a bankrendszer közvetlen árfolyam-kitettségét hitelezési kockázattá alakították át és a nemzetgazdaságot jelentős makrogazdasági kockázatoknak tették ki [a szerk. megj.]

[10] Az un. „Bretton Woods-i rendszer”-t 1944. júliusában hozta létre 44 szövetséges állam az Egyesült Nemzetek USA-ban megrendezett Monetáris és Finanszírozási Konferenciáján. Célja egy olyan monetáris rendszer létrehozása volt, amely szabályozza a világ legerősebb ipari hatalmai közötti kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat. Az egyezmény keretén belül olyan szabályrendszert, intézményeket hoztak létre, s olyan eljárásokat vezettek be, amelyek a nemzetközi pénzügyi rendszer zökkenőmentes működését voltak hivatottak szabályozni. Egyebek mellett 1946-tól létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (IBRD, amely ma a Világbank-csoport öt szervezetének egyike), valamint a Nemzetközi Valuta Alapot (IMF). A Bretton Woods-i rendszerben minden ország kötelessége volt a monetáris politika elfogadása, ami meghatározta valutájának (rögzített) átváltási arányát az aranyhoz mérve (max. ±1 százalékpontos eltérés volt lehetséges). Az IMF dolga volt többek között az árfolyamrendszer igazgatása, s egyfajta nemzetközi bankként a fizetésimérleg-nehézségekkel küzdő ill. nemzetközi adósságválság által érintett országoknak kölcsön nyújtása (abból a pénztőkéből, amit a targországok jegyeztek az IMF javára). A rendszer 1971-ben szűnt meg, miután az USA akkori elnöke, Nixon a vietnami háború elvesztése után felfüggesztette az USD árfolyamának arany árához való rögzítettségét és a USD aranyra való átválthatóságát. [a szerk. megj.]

[11] A Western Pacific (Westpac) Banking Corporation Ausztrália legrégebbi bankja. Jogelődje az ausztrál kontinensen 1817-ben, legelsőként alapított Bank of New South Wales. 1982. októberében egyesült az Ausztrál Kereskedelmi Bankkal (Commercial Bank of Australia) – ekkor vette fel a Westpac nevet. Jelenleg Ausztrália négy legnagyobb bankjának egyike, s Új Zéland legnagyobb bankja. Részletekről lásd: https://www.westpac.com.au [a szerk. megj.]

[12] Dodd, Max C. (1989) Assistant General Manager, New South Wales (NSW) Foreign Currency Loan (FCL) Division, to Barry Poulter, CGM, Corporate & International, Head Office. Letter [G 170], 4 May 1989

[13] Az eredeti ítélet: Mehta v Commonwealth Bank of Australia (1990) Supreme Court New South Wales 50023 of 1989 Judgment Rogers J 27 June 1990. Az üggyel kapcsolatban lásd még: Evan Jones: The Foreign Currency Loan Experience in 1980s Australia with particular reference to the Commonwealth Bank of Australia : bank documents, bank culture, and foreign currency loan litigation. Working Paper Discipline of Political Economy (ECOP2005-3), Sydney, Australia: School of Economics and Political Science, Faculty of Economics and Business, University of Sydney. Online: sydney.edu.au/arts/political_economy/.../JonesFCLsLegalCultureWP1205.pdf. (Letöltés időpontja: 2018. 01. 12.) Az említett un. „WESTPAC – CBA”-ügyről magyarul lásd: Nagy Imre: Devizahitel: Westpac ügy (2014.05.04.) Online: Deviza Adós http://hitelsikerek.blog.hu/2014/05/04/devizahitel_westpac_ugy (Letöltés időpontja: 2018. 01. 12.) [a szerk. megj.]

[14] Dodd, Max C. (1989) Assistant General Manager, New South Wales (NSW) Foreign Currency Loan (FCL) Division, Affidavit. re Gregory Ronald Roach and Commonwealth Bank of Australia. Supreme Court of Queensland, 3971/1988. 10 March, 1998.

[15] Dodd, Max C. (1989) Assistant General Manager, New South Wales (NSW) Foreign Currency Loan (FCL) Division, to Barry Poulter, CGM, Corporate & International, Head Office. Letter [G 170], 4 May 1989

[16] Chiarabaglio v Westpac Banking Corporation (1990), Federal Court of Australia Queensland No. G159 OF 1987 FED No. 381. Judgement Foster J. 21 July, 1989.

[17] Rogers, [Justice] Andrew (1990), “Developments in Foreign Currency Loan Litigation”, Journal of Banking and Finance Law and Practice, September, 201-210.

A szerzőről lásd: The Hon Andrew Rogers AO QC, Dispute Resolution Adviser, formerly Chief Judge, Commercial Division, Supreme Court of New South Wales; Member of the Editorial Board of the Journal of Banking and Finance Law and Practice. http://sites.thomsonreuters.com.au/journals/category/journal-of-banking-and-finance-law-and-practice/ [a szerk. megj.]

[18] Jones, Evan (2005) The Foreign Currency Loan Experience in 1980s Australia with particular reference to the Commonwealth Bank of Australia: bank documents, bank culture, and foreign currency loan litigation, in Working Papers, ECOP 2005-3, Department of Political Economy, University of Sydney, December. Online: http://www.chfsrbija.org/uploads/9/0/4/6/90467147/prilog_2-_case_study_australia.pdf

[19] Weerasoria, Wickrema (2000), ‘Banks owe no fiduciary or ‘special duty’ to customers: a reaffirmation’, Australian Banking and Finance Law Bulletin, 15, 9, April.

[20] Jones, Evan (2014), “Westpac, the Foreign Currency Loans Scandal and the de Jersey Factor”, bankvictims.com.au, March, 2014. http://www.bankvictims.com.au/index.php/dr-evan-jones/item/11087-westpac-the-foreign-currency-loans-scandal-and-the-de-jersey-factor

[21] Martin Committee [Parliament of the Commonwealth of Australia, House of Representatives Standing Committee on Finance and Public Administration] (1991), A pocket full of change: banking and deregulation, November, 1991.

[22] Schepp, Zoltán & Mátrai-Pitz, Mónika (2016), ‘Foreign currency borrowing in Hungary: the pricing behaviour of banks’, in Sabri Boubaker, et.al., Risk Management in Emerging Markets: Issues, Framework and Modeling, Bingley, UK: Emerald Group Publishing, pp.469-504., especially page 478.

[23] Az Ausztrál Királyi Vizsgálóbizottság (teljes nevén: Royal Commission into Misconduct in the Banking, Superannuation and Financial Services Industry) honlapjának elérhetősége: https://financialservices.royalcommission.gov.au/Pages/default.aspx.

A vizsgálóbizottság által 2018. szeptember 28-án közreadott köztes jelentés (Interim Report) elérhetősége: https://financialservices.royalcommission.gov.au/Pages/interim-report.aspx.

 A vizsgálóbizottság előzetes ígérete szerint 2019. február 1-én kerül sor az átfogó vizsgálatuk eredményeit tartalmazó végleges jelentésük közzétételére. [a szerk. megj.]